A felelősség mint életforma – Zoltán Szenner és a RomWald története

Gyerekkori „üzletektől” a vállalkozásig

– A ROM WALD Kft.-t 1991-ben alapították, Ön pedig 1996 óta dolgozik a cégnél. Mindig is vállalkozó akart lenni?

– Azt mondanám, igen, mindig is volt bennem vállalkozói szellem – még ha akkoriban nem is tudtam, hogy ezt így hívják, hiszen a kommunizmusban ilyen fogalom nem létezett. Már gyerekként is mindig „alkudoztam” valamire, vagy a nyári szünetekben dolgoztam, hogy ki tudjam egészíteni a zsebpénzem. A szüleim úgy neveltek, hogy a pénzért meg kell dolgozni, és azt meg is kell becsülni. Mindent csináltam: eleinte a gazdaságban segítettem nekik az állatokkal, aztán nyaranta dolgoztam az építkezéseken, de 1990-ben – a nyári vakáció alatt, miután bejutottam az egyetemre – például kimentem Magyarországra árkot ásni, ami végül alagútásás lett.

Rom-Wald: felelősség és szakmaiság

– Egyetemistaként került a Rom-Waldhoz – és azóta is ott van. Később megalapította a Termoplust is, amely szorosan együttműködik a Rom-Walddal. Míg országos munkák esetén a Rom-Wald a fő szereplő, a helyi ügyfelek kiszolgálásában és a forgalmazásban már a Termoplus viszi a prímet. De térjünk vissza a kezdetekhez: milyen volt ilyen fiatalon vállalkozóvá válni?

– Nem volt könnyű. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy felelősséggel tartozom a kollégáimért – a napi problémáktól kezdve egészen a fizetésekig. Volt olyan időszak, amikor én magam nem kaptam bért, de az alkalmazottak fizetése sosem késett, és az adókat is mindig határidőre befizettük. Mindig is megbízható, korrekt, jól fizető partnerként ismertek minket – mind az állami szervek, mind az üzleti partnereink részéről. Az 1995 és 2000 közötti időszak nagyon kaotikus volt, a körülmények folyamatosan változtak, és ha fejlődni akartunk, gyorsan kellett alkalmazkodni. Mégsem adtam fel – két dolog miatt: a szabadság miatt (soha nem volt főnököm), és a változatosság miatt. Mert hiába volt nehéz, sosem unatkoztam, és minden évben, minden munkából tanultam valamit.

– Mérnökként robotikát és automatizálást tanult. Hogyan látja a szakmai fejlődés jelentőségét?

– Az igazi tanulás az iskola után kezdődik. Szerintem ha nyitott vagy az új dolgokra, és figyelsz, akkor mindenből lehet tanulni. Ha belépek egy gépészeti térbe, azonnal figyelem, mit és hogyan csináltak, mit lehetett volna jobban, mit lehetett volna elkerülni. Azt hiszem, ez már szakmai „betegség”. Nem kritizálni akarok – csak tanulni. Aki ebben a szakmában nem fejlődik, az visszafelé megy.

– Mennyire számít ez a hozzáállás a napi munkában?

– Nagyon is. Többször is belevágtam olyan munkába, ami elsőre lehetetlennek tűnt, sokszor vért izzadtam, de mindig végigcsináltam – és mindegyikből tanultam.

„Nem adtam el – mert nem neki való volt”

– Hogyan gondolkodik egy olyan cég, amely 30 éve működik Csíkszeredában, és nem csak beszél a minőségről? Hogyan jelenik meg ez a gondolkodásmód a Termoplus értékesítési gyakorlatában? Mit jelent az igazi szakmaiság, hogyan lett az ügyfélbizalom a legerősebb marketingeszköz, és miért nem adnak el bármit, bárkinek?

– A mi marketingünk nagyon egyszerű: a legjobb reklám az elégedett ügyfél. Mindig megpróbáljuk megérteni, mire van szüksége a vásárlónak, és ha valami nem neki való, inkább nem adjuk el. Több lehetőséget is bemutatunk, elmagyarázzuk mindegyik előnyeit és hátrányait, hogy jó döntést tudjon hozni. Például nem adtunk el egy faelgázosító kazánt egy orvosnak, mert az életvitele alapján nyilvánvaló volt, hogy nem tudná megfelelően használni. Ehelyett más, jobban illő megoldásokat ajánlottunk neki.

Vannak olyan nagy ügyfeleink, akik már 15–20 éve visszajárnak hozzánk, szinte minden évben dolgozunk náluk valamit – mert megbíznak bennünk. Megbíznak a kivitelezés minőségében, és megbíznak bennem is, mert tudják, hogy mindig azt keresem, ami számukra a legjobb – soha nem fogok eladni olyasmit, amire nincs szükségük vagy nem megfelelő számukra.

Az alapelvünk az, hogy nem forgalmazunk gyenge minőségű terméket – mert egy rendszer bármelyik része, még a legkisebb is, komoly kárt okozhat. A minőség hiánya mindig visszaüt – ha nem pénzben, akkor problémában.

Egy rendszer mindig ott gyengül el, ahol a leggyengébb – lehet az kazán vagy radiátor, de lehet akár egy apró alkatrész is, mint egy golyóscsap, egy közcsavar vagy egy flexibilis cső. Lehet bármilyen jó egy Viessmann kazán – ha egy olcsó közcsavar eltörik a falban, eláraszthatja az egész házat. Jobb kifizetni néhány lejjel többet egy jó alkatrészért, mint később tízszer ennyit költeni a javításokra.

– Hogyan választanak ki egy terméket, amit forgalmazni kezdenek?

– Soha nem csak a katalógus alapján. Megrendelünk néhány darabot, kézbe vesszük, leteszteljük. Figyeljük a súlyt, az anyagvastagságot, hogy mennyire bírja a nyomást. Én már ránézésre megmondom, ha valami gyenge minőségű. Nálunk a szerviz is házon belül van, nem küldözgetjük az ügyfelet máshová, ezért csak olyan terméket teszünk a polcra, ami valóban megállja a helyét.

A kazánokat például gyakran szétszedjük az első néhány darabnál, hogy lássuk a belső alkatrészeket is – mert a mai világban, amikor mindenki gyárt mindent, a márkanév önmagában már nem elég.

Politika vállalkozói fejjel

– 2020-ban meglepő módon a Brassói Megyei Tanács alelnökévé választották. Hogyan történt ez?

–– A csíkszeredai piac évről évre szűkült – ezt már a 2000-es évek elején láttam. Ezért az elmúlt 20–25 évben országos szinten dolgoztunk. 2010-ben Brassóba költöztem, onnan ellenőriztem a munkapontokat az egész országban, de rendszeresen jártam vissza Csíkba, a céghez.

2018-ban, amikor Liviu Dragnea elkezdte saját érdekei alá rendelni az igazságszolgáltatást és az állami intézményeket, elegem lett – és beléptem a politikába, a Dacian Cioloș vezette PLUS pártba.

2020-ban megyei tanácsosi tisztségre pályáztam, úgy éreztem, ennyi felelősséget még el tudok vállalni a cégeim mellett – többet viszont nem akartam. Nem is akartam alelnök lenni, de mégis engem választottak. Nehéz döntés volt, de ha már azért léptem be a politikába, hogy változtassak, akkor ezt el kellett vállaljam.

Egyébként nem változtam – a Megyei Tanácsnál is ugyanúgy gondolkodtam és cselekedtem, mint vállalkozóként.

– Mivel foglalkozott a Brassói Megyei Tanácsnál?

– Nagyon sokrétű volt a munkám: utak, egy nagyszabású hulladékgazdálkodási projekt, de a kulturális programok, sport, múzeum, könyvtár és a főépítész is hozzám tartoztak. Sokat kellett tanuljak, de mindig is gyorsan alkalmazkodtam, és hamar tanultam.

Nyitott ajtóval: elvek, eredmények, ellenfelek

– Valóban nagyon sokféle feladat. Hogyan sikerült mindezt menedzselni?

– A Megyei Tanácsnál is vállalkozóként gondolkodtam: nem beszélni akartam, hanem tenni. A közpénzzel még nagyobb felelősséggel kell bánni, mint a sajátoddal. Tudtam, hogy egyedül nem fogok tudni semmit elérni, ezért nem mentem bele politikai harcokba – inkább jó kapcsolatokat építettem ki mindenkivel, a Megyei Tanácsban és a brassói polgármesterekkel is. Nem érdekelt, kinek milyen a politikai beállítottsága – csak az, hogy együtt tudunk-e dolgozni egy projekten vagy sem.

Eközben azonban soha nem engedtem az elveimből. Az irodám ajtaja négy éven át szó szerint tárva-nyitva állt. Egyrészt, hogy bárki bármikor bejöhessen, másrészt, hogy mindenki tudja: nem vagyok hajlandó olyan dolgokról beszélni, amihez be kell csukni az ajtót.

Az útjavításoknál mindig terepen voltam, személyesen ellenőriztem a munkát, és ha nem volt megfelelő, nem vettem át – kijavíttattam, vagy újra megcsináltattam. Ha az elszámolások nem voltak pontosak, visszadobtam. Nem számított, ki állt előttem – egyetlen dolog érdekelt: a munka rendben van-e, korrekt áron? Ha nem, akkor velem meggyűlt a baja.

Különösen a hulladékgazdálkodási projekt során – ami hatalmas, közel 150 millió euró + áfa értékű – rengeteg érdek mozdult meg, sok vizet felkavartam, próbáltak keresztbe tenni, de én mentem tovább, és mostanra a projekt nagyon előrehaladott állapotban van. Szerzett nekem ez sok ellenséget – de sok barátot is, akik értékelték a munkámat.

Szerintem az is sokat elmond, hogy később visszahívtak a Brassói Megyei Tanácshoz – immár megyei menedzseri pozícióba.

Visszatérés a céghez – de nem hátraarc

– Miután lejárt az ön alelnöki mandátuma a Megyei Tanácsnál, visszatért az üzleti életbe, és ezzel le is zárult egy fejezet?

– Ez volt a terv. Lehetőségem lett volna folytatni alelnökként, de a zavaros politikai helyzet miatt nem vállaltam újabb ciklust. Inkább visszatértem a céghez – bár őszintén szólva még el sem búcsúztam rendesen, máris hívtak vissza a Megyei Tanácshoz, és felajánlották a megyei menedzseri pozíciót, hogy folytassam, amit elkezdtem. Sokáig gondolkodtam rajta, de végül elvállaltam – elsősorban a projektek miatt, amikhez szívvel-lélekkel kötődöm. Különösen a hulladékgazdálkodási projektet szeretném végigvinni, amibe rengeteg munkát fektettem.

– És mi történt ez idő alatt a cégekkel – a Rom-Walddal és a Termoplusszal?

– Rábíztam a cégtársamra és a kollégákra – összeszokott, megbízható csapat vagyunk, tudtam, hogy számíthatok rájuk. Emellett – főleg a munkálatokkal kapcsolatban – én is segítettem, amennyire tudtam. A legtöbb munkánk régi, stabil ügyfeleknél van, kívülről ismerem már ezeket a projekteket, sok mindent tudtam intézni anélkül, hogy személyesen ott legyek.

Dolgoztam délutánonként és minden hétvégén, péntek délutánonként mindig bejöttem Csíkba, hogy képben legyek. Nem volt könnyű… de rendben mentek a dolgok.

Hegymászás – szó szerint és átvitt értelemben

– Beszéljünk egy kicsit a magánéletről is. Milyen hobbija van? Maradt rá ideje ennyi feladat mellett?

– Régebben sok volt, mára kevesebb maradt. Mindig is szerettem az állatokat – különösen a kutyákat és a lovakat. Gyerekkorom óta van kutyám, sokat foglalkozom velük. Sportoltam is sokat: teniszeztem, karatéztam, lovagoltam, és másztam. A hegymászás volt az, ami igazán formált. Egyedül is mentem – például a Matterhornra, vagy egy 7000 méteres tádzsikisztáni csúcsra, kötél nélkül. Veszélyes volt, de épp ezek az élmények maradtak meg a legerősebben.

– Egyedül és kötél nélkül?

– Ha egyedül vagy, minden kilogramm számít, amit fel kell vinni a hegyre. És nem volt, aki biztosítson, így úgy döntöttem: egy jó pár hágóvas, két technikai jégcsákány, és majd csak megoldom valahogy. Bíztam magamban – és sikerült is. Sőt, a végén több lett belőle, mint egy sima hétezres csúcs.Miután megmásztam a Korzsenyevszkaja-csúcsot (7105 m), még maradt pár napom, amíg megérkezett volna a helikopter, ami levisz az alaptáborból. Összeálltam két dán testvérrel, hogy megpróbáljuk közösen megmászni az 5 nap alatt a Kommunizmus-csúcsot. Az egyikük leesett egy technikásabb részen – szerencsére egy fix kötél megfogta, de elveszítette a hátizsákját az összes felszereléssel, így kénytelen volt visszafordulni. A másik testvér – éjszaka, viharban, hatezer méter fölött, néhány méterrel előttem – beleesett egy jéghasadékba, 12 méter mélyre. Nem tudott kijönni.Továbbmentem a következő táborig segítségért, végül sikerült kihúzni, de másnap le kellett kísérjem, mert agyrázkódása volt. De erről... talán majd máskor – sok minden van még, amit el lehetne mesélni.